Az árva lány

1. fejezet: Egy jobb élet reménye

1878-at írtunk. Késő őszi délután volt, én csak

tengődtem

az utcán, sehol nem találtam a helyem. Végül

lekuporodtam

egy fal a tövébe, felhúztam a lábam, az arcomat

beletemettem

a térdem rejtett zugába. Nem tudom mit vártam

akkor - talán

valaki majd megsajnál és felkarol? Elképzelhető,

bár mégsem

vágytam rá: nem volt szükségem az emberek

sajnálatára.

Közeledő cipők sarkának kopogását hallottam,

aztán ahogy

elhaladtak utcán, az egyik pár csizma tulajdonosa

megállt

mellettem. Lehajolt, majd egy penny-t nyomott a kezembe, hát

felnéztem rá. Magas, fekete hajú és vörös szemű

férfi volt, a

mosolyában valami hátborzongató, nem evilági

erőt éreztem:

mintha egy másik bolygóról pottyant volna ide. A

ruházata

alapján viszont egy egyszerű komornyiknak tűnt.

- Gyere már, Sebastian! - kiáltott rá egy apró

termetű

úrfi, aki alig lehetett több tizenhárom évesnél. A szemem

sarkából szemügyre vettem a kinézetét: le sem

tagadhatta

az arisztokrata származását, és ahogy jobban

megnéztem

az arcát, csak most vettem észre a szemkötőt,

ami eltakarta

az egyik szemét. A férfi kiegyenesedett, és

felzárkózott az

ura mellé. Nem mondott semmit - ott hagyott az egy penny- vel a kezemben. Ezt ezután féltett kincsként őriztem, akár

mennyire éhes voltam, nem váltam meg tőle, hiszen a penny

egy darab kényérre sem elég. Ahhoz több jótékony lélekre lett

volna szükségem, aki szintén megszán, és legalább annyival

megajándékoz, mint az a férfi.

A szürke város falai közül az égre néztem, amin

apró

bárányfelhők úszkáltak lemenő nap vöröses

fényében. Mikor

belevesztem ebbe a szépséges látványba, mindig

elkapott a

vágyakozás:

- „Bár csak tudnék repülni, hiába nincs szárnyam

- ezért teljes

képtelenség számomra - de úgy vágytam az

égben szállni

szabadon, mint azok a madarak!”

Hirtelen viharfelhők jelentek meg az égen, a

csodás színű

testvéreiket elkergetve. Szél támadt, a

körülöttem lévő fákat

tépte, miközben búvóhelyet kerestem a

legközelebbi parkban.

Elkezdett villámlani, amit fülsüketítő dörgés

kísért és nem sokra

rá az eső is eleredt, de úgy, mint ha dézsából

öntenék. Így már

nem számított, hol térek nyugovóra, mert a

közelemben még

egy apró menedék sem volt. Beletörődtem, hogy

így is - úgy is

elázok, mint az ürge, aki későn talált rá az

odújára.

Végül mégis egy megfelelő pihenőre leltem, bár

be kellett

járnom érte a fél parkot. Berohantam,

szégyenlősségemet

félredobva a csöpögő ruháimat egytől egyig

levetettem,

kicsavartam belőle a vizet és visszahúztam az

amúgy is ázott

testemre. A viskó falánál álló padhoz

támolyogtam, kisgyerek

módjára összegömbölyödtem rajta. Nagy

nehézségek árán

tudtam csak elaludni, annyira fáztam...

Másnap reggel egy ágyban tértem magamhoz,

kinyitottam

szemem és legnagyobb csodálozásomra a tegnapi

komornyik

hajolt fölém:

- Jól van?

Első próbálkozásra nem jött ki hang a torkomon,

annyira

meglepett az idegen hely és ez a furcsa helyzet.

- Egyáltalán mit keresek itt, és hol is vagyok? -

szóltam meg

némi gondolkodás után.


- Mire emlékszik? – kérdezett vissza a korábban

látott

hátborzongató mosolyával.

- Mire is?... – méláztam el, de a gondolataimat

nem mertem

hangosan kimondtam: csak egy puha fekte

macskára, ami

mellém bújt. Talán neki köszönhetem a mély

álmomat?

Éreztem, hogy arcomba szökik a vér. A

komornyik még

szélesebben mosolygott, szinte szétáradt a

lényéből valami

démoni erő. Hogy micsoda?! Démoni. Igen:

pontosan ezt

éreztem, bár nem értettem, miért pont ez a

kifejezés jutott róla

az eszembe. Most még alaposabban szemügyre

vehettem az

arcát: fekete haj keretezte; vörös íriszével

mintha a fejembe

látott volna és az ajka, az a perverz mosoly, olyan

csábítóan

hatott rám! Ahogy szemlélődtem, az ájulás

kerülgetett a sok

idegen érzéstől, szinte magamon kívül

visszazuhantam a

párnára, ahonnan egy perccel ezelőtt még olyan

kínkeservesen

tornáztam fel magam. Miért nem vettem észre

azonnal, ezt a

csodás férfit?

- Kisasszony jól van? – hajolt mélyen az arcom

fölé, és azt

kívántam, bár csak ne jönne ilyen közel. Éreztem

az arcomon a

leheletét, és az illata...

- Igen, megmaradok! – képzeletben a

fellegekben jártam, egy

pillanatig még arról is megfeledkeztem, hogy

nem árulta el,

miként kerültem ide, a szobába.

- Ha esetleg még érdekelné a kisasszonyt, hogy

mit is keres itt,

akkor megosztanám ezt a rövid történetet...

Kinyitottam a szemem és éreztem, ahogy

megnyúlik az arcom

a meglepetéstől. Csak néhány centire volt az orra

hegye az

enyémtől.

- Hallgatom – közöltem és próbáltam

visszazökkenni a valóság

talajára. Végre felegyenesedett és úgy folytatta a

mondókáját:


- Az úrfi kutyája kiszökött a viharban, és

mindenki aggódott

miatta, ezért elmentem megkeresni. Helyette

viszont

belebotlottam a kisasszonyba.

-A kutya jól van? – kérdeztem, csak úgy

mellékesen.

- Hazaért, mire megjöttem.

- Miért hozott ide? – ütöttem tovább a vasat,

hiszen

egyértelművé tette, hogy csak véletlenül talált

rám.

- Talán a kisasszony jó lesz valamire. Még nem

tudom, mi

hasznom származhat belőle, de majd csak elválik

– szinte

megvonta a vállát, ahogy kimondta ezeket a

szavakat.

- Ezt mégis hogy értsem? Még, hogy elválik! –

csattantam

fel egyszerre döbbenten és sértődötten - Akkor

inkább

visszamegyek az utcára!

- Azt nem ajánlom kisasszony! – közölte

határozottan.

- Ugyan miért? – kérdeztem vissza hidegen, de a

komornyik

nem mondott semmit, leült, és nekilátott papírmunkájának az

íróasztalnál. Felkeltem az ágyból, de csak egy hálóing volt

rajtam. Egy másik rejtély: hogy került rám ez a

ruha? Csak

nem levetkőztetett? Szinte biztosra vettem, hogy

a válasz

igen. Csodás, meg vagyok áldva egy perverz

komornyikkal -

gondterhelten fogtam a fejem.

Kis idő múlva felállt az asztaltól és magamra

hagyott a

szobában, így körülnéztem, hová is hozott. A

berendezés

átlagos volt, semmi kirívóval nem találkoztam.

Mire

körbefordultam, az ajtó kinyílt, ő pedig visszajött

és egy

cselédruhát tartott a kezében:

- Kérem, ezt vegye fel! - nyomta a kezembe.

- Azt még mindig nem árulta el, pontosan is hol

vagyok? –

vettem el a ruhát.



- Mégis kíváncsi rá? – nézett rám, mintha addig

nem

kérdeztem volna.

- Még szép! – szegtem fel a fejem, hogy

egyenesen a szemébe

nézhessek. Megbántam – azonnal zavarba jöttem

a tekintetétől.

- Jelenleg Ciel Phatomhive gróf birtokán

tartózkodik. Én a

komornyikja vagyok, Sebastian Michaels. Amit

még nem árt,

ha tud: kegyed a második cselédünk, ez a szoba

pedig szerény

kis hajlékom. Kérem, öltözzön fel!

- Még is hogy képzelte Sebastian-san? Szeretné

végignézni?

– fordítottam neki hátat. Már vártam, hogy

rávág egy „igent”,

szerencsére azonban nem ezért maradt.

- Nem kisasszony, csupán érdekelne, hogy mi is a

becses

neve? – indult az ajtó felé.

- Elnézést! – persze, miért is pont engem akarna

nézni. Épp

akkor vett fel cselédnek, gyakorlatilag ő lett a

közvetlen

felettesem - Sarah Raven-nek hívnak.

Halk kattanással becsukódott mögötte az ajtó, és

hallottam

a jellegzetes kopogó lépteinek távolodását. Csak

bámultam

utána és nem értettem, mi a fene fogott meg

ebben a férfiban.

Arrogáns, hideg és idegesítő... Semmi szeretni

valót nem

találtam benne, de mégis annyira vágytam a

törődésére!

„Álmodozz csak kislány, úgy sem vagy olyan

szerencsés!” –

gondoltam, és nekikezdtem az öltözködésnek.

Megpróbáltam

elképzelni magam cselédruhában, de alapból úgy

gondoltam,

hogy ez nem az én stílusom. Viszont ha már rám

erőltették ezt

a hacukát, muszáj lesz hordanom...

Még igazgattam a ruha szalagjait, amikor

kopogtak az ajtón.

Sebastian-san visszatért, hogy magával vigyen a

ház másik

szárnyába, a cselédszállásra. Folyosót folyosó

követett,

lépcsőkön mentünk fel és le, végül megtorpant

egy ajtó előtt és

kinyitotta:


- Ez lesz a szobája, Sarah kisasszony!

Beléptem az ajtón, ő viszont megállt a küszöbön.

Szétnéztem:

méretre hasonló volt az ő szobájához, az

egyszerű, de

kényelmes bútorok miatt pedig otthonosnak

mutatkozott a

hely. Felmerült bennem a gondolat, hogy talán

meg tudnám

szokni... Sebastian végre magamra hagyott.

Elgondolkodva

leültem az ágy szélére, de újra rám tört a

szabadság utáni

vágyakozás: miért ne mehetnék el innen? Hiszen

kint

ragyogó napsütés szikrázott, kikívánkoztam a

falak közül.

Már megszoktam a kék eget a fejem felett. Végül

erőt vettem

magamon, ott hagytam a szobát, de a folyosó

végéről ajtó

nyílt egy teraszra, ahonnan kényelmes lépcsők a

hátsó kertbe

vezettek le. Szétnéztem, de sehol egy lélekkel

sem találkoztam.

Elindultam a fák között, leültem egy hárs tövébe,

és a

megszokott kis pózomba kuporodva próbáltam

rendszerezni

a gondolataimat. Mit keresek én egyáltalán egy

arisztokrata

rezidenciában? Ahány kérdést tettem fel

magamnak az elmúlt

pár órában, egyet sem tudtam megválaszolni.

Lépteket hallottam és felkaptam a fejem: egy

magas

árnyat vettem észre az avaron, felém közeledett. Dacosan

a másik irányba fordultam, mert egyre közelebb ért hozzám

a démoni kinézetű komornyik. Megint megállt felettem, mint

tegnap a városban:

- Végül csak megtaláltam, Sarah kisasszony.

- Igazán jók a megérzései Sebastian. Hatalmas ez

a kert...

A gúnyolódásomra válaszul csak a vállára kapott

és felvitt a

lépcsőn. A teraszon aztán lábra állított, baljával a

vállamat

szorította meg finoman, jobbjával felemelte az

államat és a

szemembe nézett:


- Először is: a kisasszony mostantól egy cseléd,

tehát

felelősséggel tartozok a személye iránt.

Másodszor:

munkaidőben nincs pihenés az engedélyem

nélkül.

Itt megakadt a mondókájában, ahogy végignézett

rajtam.

Arcán megjelent az a perverz mosoly, amitől

remegni kezdett a

térdem, szemlélődés közben az ujját önkéntelenül

az ajkához

emelte:

- Hm, nem is rossz. Sarah kisasszony, ön túl

feltűnő ebben a

ruhában.

- Akkor esetleg kaphatnék egy másikat? – vetettem fel

félszegen, de nem kellett volna tovább

feszítenem a húrt:

- Attól tartok, azt nem tehetem, különben kinek

a pompás

alakját csodálnám meg minden egyes nap?

Ismét a tenyerébe fogta az arcomat és lehajolt

hozzám. Egy

pillanatra elkapott az érzés, hogy rögvest

megcsókol, de végül

elengedett. Belevörösödtem ebbe a zavarba ejtő

helyzetbe és

ő jól szórakozott rajtam. A kínos csendet három

közeledő alak

léptei szakították meg, Sebastian egy lépéssel

eltávolodott

tőlem. Egy középkorú férfi, egy ifjú és egy lány

jött felénk,

láthatóan meg lepődtek azon, amit láttak.

- Hadd mutassam be az új cselédet! – közölte a

komornyik

és egy hanyag kézmozdulattal felém bökött.

Megalázó

helyzet, valljuk be, de próbáltam udvariassággal

álcázni a

sértődöttségemet:

- Sarah Raven vagyok, üdvözlöm önöket!-

hajoltam meg,

a tőlem telhető legkecsesebben. Miután

felegyenesedtem

feszengve álltam mellette, azt várva, hogy

megszólaljon

valamelyikük. A szőke hajú férfi, zavart vigyorral

az arcán

nézett rám, még bemutatkozni is elfelejtett.


- Hogy lehettek ennyire udvariatlanok?! - fogta fejét a

komornyik, és rövidre zárva a témát sorra

bemutatta nekem a

Phatomhive ház többi szolgálóját.

- Mégis hogy akadt rá Sebastian-san? – merült

fel végre a

leglényegesebb kérdés, és a válasz még engem is

igazán

érdekelt.

- Ennyire kíváncsi vagy rá Meirin?

- Még szép! Nem árt tudni, ha már azonos helyen

dolgozunk...

Sebastian halkan megköszörülte a torkát, s

lehunyt szemekkel

nekikezdett a mesének:

- A kertben találtam rá - bizonyára a kutya hozta

haza.

ekkor már értettem, hogy minden, ami velem

kapcsolatos, csak

a kutyára lesz ráfogva, és a valóság olyan titok,

amire idővel

nekem kell fényt derítenem.

- Tehát mi is lesz a feladatom? – fordultam felé.

- Sarah kisasszony lesz mától fogva a

mindenesünk – adta ki az

utasítást, anélkül, hogy rám nézett volna.

- A micsoda?

- Igen, kérem, jöjjön velem!

Arra számítottam, hogy valamelyik szolgáló

mellé fog

beosztani, de magával vitt és már előre

rettegtem, milyen

perverz munkát fog nekem kitalálni.

Akkor még vajmi kevés fogalmam sem volt róla,

de igazán

szerencsésnek mondhattam magam, amiért

Sebastian rám

talált akkor a parkban. Már akkor sem bántam,

amiért oda

lettem kötve - abba a csodás úri lakba...